Csőstül jön a baj

Hétfőn este Paca hirtelen rosszul lett. Este arra lettünk figyelmesek hogy fájlalja a nyakát. Gondoltuk majd másnap délelőtt elvisszük az orvoshoz. Ám kb. fél órára rá, már csak ült, és remegett. Aludni sem tudott, mert már annyira fájt neki a nyaka hogy le sem tette. Azonnal felhívtuk a Tatai állatklinikát és indultunk is. Szegénykémnek a járás is nehezen ment, így kézben vittük. Az orvos megvizsgálta, és adott neki injekcióban gyulladáscsökkentőt és fájdalomcsillapítót. A beagle pain örökletes betegségére gyanakodott, hisz neki már régebben is volt. Adott még itthonra két napi gyógyszert, és mondta ha nem javul akkor menjünk vissza. Szerencsére hamar elkezdett hatni az orvosság, és már rendesen tudott mozogni Paca. Szerdán kapta meg az utolsó tablettát, így a biztonság kedvéért elvittem csütörtök délelőtt a mi állatorvosunkhoz. Megvizsgálta és megállapította hogy ez bizony nem a beagle pain syndrome. Még mindig érzékeny volt a hátára és a bal hátsó lábára. Ismét kapott szurit, és itthonra gyógyszert. Tegnap mentünk vissza kontrollra és szerencsére már sokkal jobban van! Nem fájlalta sem a hátát, sem a lábát. Persze még a gyógyszer hatása alatt áll. Legközelebb kedden kell visszamennünk. Addig is kényszerpihenőn vagyunk. :(

Szőlősi felfedezők

Suliból hazaérve azon gondolkoztam hogy hova menjünk Pacával sétálni, mikor kipattant a fejemből, hogy miért is ne vonatozzunk át Vértesszőlősre?! Ránéztem az órára, és láttam hogy ha 10 perc múlva elindulunk akkor el is értjük a vonatot. Eszterrel gyors lebeszéltem hogy jöjjön velünk Ő is, majd villámgyors készülődésbe kezdtünk. Sikeresen kész lettünk időben, az állomáson még várnunk is kellett mert késett a vonat. Mikor felszálltunk, kerestünk egy helyet ahová leülhetünk, bár hamar állhattunk is fel, mert már ott is voltunk... Paca izgatottan nézelődött, hogy hova jöttünk. A kertes házakon keresztül menve, el is értünk a nagy szántáshoz. Most úgy döntöttünk hogy nem a szokásos úton megyünk be az erdőbe, hanem megnézünk egy másik utat. El is indultunk, a szántás, mező melletti kis ösvényen. Dombon le, dombon fel. Így telt egy ideig az utunk. Majd észrevettünk egy utat, ami be visz az erdőbe. Az elején kicsit zord volt, de ahogy beljebb értünk úgy lett egyre szebb a táj. Egy kis részen elzárta az utunkat, egy "kis" sár. Eszterrel mi megúsztuk, de természetesen Pacának bele kellett gyalogolnia a közepébe, csak azzal nem számolt, hogy mekkora a sár. Ahogy belesüllyedt picit a lába, úgy megijedt hogy most mi lesz vele. :D Gyors ki is jött onnan. Idővel gondoltuk hogy most már vissza kéne fordulnunk. Próba szerencse alapon áttértünk egy másik útra, ami úgy tűnt hogy kifele vezet, így nem kell ugyan ott vissza mennünk. Ahogy egyre nagyobb lett a mögöttünk hagyott távolság, kezdtünk gyanakodni hogy nem is arra visz amerre mi szerettük volna. Mát kicsit kezdtünk fáradni is, hisz majdnem az út eleje óta csak felfele mentünk. Úgyhogy fázni már nem fáztunk, mint az elején. Paca láthatóan nem volt fáradt, mert boldogan futott egyik szagtól a másikhoz. Majd végül, az ösvény ahol mentünk becsatlakozott, a lefele vezetőhöz, amit már jól ismertünk. Így már könnyű dolgunk volt, csak lefele mentünk a dombról... A vonathoz időben kiértünk, még a boltba is volt időnk beugrani.

A végére mindenki kellemesen elfáradt, remélem hamarosan megismételjük ezt a jó hangulatú kirándulást. :)